Bocsánatot kérek RENGETEG olvasómtól akik most is reszketve ülnek a monitor előtt, de ledöntött zsiráflábaimról a nátha, így kéytelen voltam parlagon hagyni az írást egy ideig.

Viszont, többé-kevésbé egészségesen újra osztom az észt. tessék örülni.

Ma volt a napja, hogy megtaláltam régi fényképalbumainkat ahol többek között nyaralások, csaláádi ünnepségek, óvodai ballagások, anyák napja, karácsony, és még sok-sok ilyen happening fotója található. Sírva röhögtem az összes képen amin rajta vagyok, lévén régebben exhibicionista hajlamú leánygyermek, sok olyan képem van ahol például egy szál semmiben irányítom a forgalmat egy olasz kempingben, illetve gyűröm a tortát az unokatesóm képébe, vagy értelmes arccal eszem a csomagolópapírt egy-egy ajándékról (így sokkal egyszerűbb volt mint letépni).

Amikor még nem egy nagy semmirekellő, rossz tartású szüleim szégyene voltam, tehát körülbelül három éves, elmentünk nyaralni tengerhez (egészen addig imádtam a tengert amíg egyszer nagy nyugalomban úszkáltam éppen a mély tengerben és a fejemre úszott egy zacskó. borzasztó volt, de erről majd egy későbbi posztban).

Lévén kisgyermek, imádtam a szüleimet azzal a naiv szeretettel, amivel minden kislány azt gondolja, hogy egyszer édesapjához fog feleségül menni, mert nála tökéletesebb pasit nem hordott hátán a Föld nevű bolygó. Egy pillanatra sem akartam elszakadni semelyiküktől, aztán egyszercsak arra eszméltem, hogy édesapám búvárruhában és maszkban elmerül a vízben valahol NAGYON MESSZE, és nem bukkan fel, sem egy, sem két, de még tíz másodperc múlva sem.

Teljes káosz, és kétségbe esés. Borzasztó pillanatokat éltem át, hisztérikusan zokogtam, hiszen apa eltűnt, és nagyon úgy tűnik, hogy nem jön vissza. Miután fél órán keresztül rohangáltam a parton, minden reményemet elvesztettem, elsirattam édesapámat és bús melankóliába süppedve merengtem a pokrócon, amikor is megláttam apát, közeledve felém a vízből... földöntúli boldogság, apa nem halt meg. Mérhetetlenül örültem, apa egy méteres körzetéből viszont egy hétig nem kerültem ki, hátha megint elveszik.

Az elmúlt években sokszor bizonyítottam már milyen ügyes, okos, önálló és talpignő leszek, ha átlépem a felnőttségi határt, azonban leendő férjemet egy konyhatündérrel fogom biztosan megajándékozni. Immáron öt éve mozgok a konyhában mint bennfentes tudósító, és mióta elkezdtem teát/virslit/instant levest sütni, él bennem a vágy, hogy valami szépet és finomat alkossak.

Egyik első próbálkozásom egy muffin volt, amivel drága jó anyámat akartam meglepni. Gondoltam nem lehet olyan nehéz, csak öntöd bele egy nagy tálba a hozzávalókat, benyomod a sütőbe, és olyan lesz, mint amilyen csodákat a cukrászdában/pékségben/képeken látsz. Nahát mindent szépen összekevertem egy szép, naaaagy tálba, viszont a mandulaarománál megbillent kicsit a kezem. Mondtam magamban sebaj, hát most mandulaízű lesz a muffin. Na de ezután hasított belém a felismerés, hogy mostmár az egész katyvasz HÁNYÁSZÖLD, itt ott gusztustalan csokidarabokkal kiegészítve. Még itt sem hagyott el minden lelkierőm, beleöntöttem a tésztát a nagymamámtól elkunyerált FÉM muffinsütőkbe (amik megjegyzem hót rozsdásak voltak) és belöktem a sütőbe: keep calm and bake some cookies. KÉT ÓRÁN KERESZTÜL sütöttem azt a kibaszott süteményt, mikor kivettem a sütőből a következő látvány fogadott:

Mivel a sütőport jóhiszeműen kihagytam a sütiből a muffin TOTÁL le volt lappadva, még mindig zöld volt, a csokidarabok szétfolytak, és a citromhéjnak köszönhetően néhol limezöld/sárga darabkákat véltem felfedezni ebben a gasztronómiai csodában. 

Anya hazaérkezett, én meg mint a jógyerek odatoltam az arca alá az ufo-készítményt, hogy kóstolja meg. Kiskanállal kellett fogyasztani, ráadásul olyan fémíze volt a cuccnak mintha ajtókilincset harapdáltunk volna. Drága jó szülém megjegyezte, hogy isteni finom sütit sütöttem, eltakarította a csatatérré változott konyhát, majd szépen csendben kikapirgálta a löttyöt a formából és kivágta a kukába. Nekem bezzeg azt mondta, hogy olyan finom volt, hogy apával mind megették. Érdekes módon, amikor felajánlottam, hogy sütök másik adagot, mindketten tiltakoztak miszerint jóból is megárt a sok.

Nevezzük nevén a gyereket: bölcsész vagyok. Mégpedig egy büszke példánya fajomnak, a fizika nevű rémséggel ne is jöjjön senki, hát még a kémiával/biosszal (egykutya) mert engem ezek 1. nem érdekelnek, 2. halálosan unalmasak. Fogalmam nincs, hogy hogyan bírnak emberek egészséges érdeklődést mutatni az elektromos fluxus iránt, de nem az én dolgom. 

Namármost, a mai csodálatos biológiaórán megkaptam a magamét: kiselőadások. Oké, hát nem állok fényesen megmondom őszintén, az agyidegek nem kötnek le egy pillanatig sem. Marihuána és származékai. Kedves olvasók, tudjátok, hogy én vagyok a maximálisan szendeszűznek kikiáltott leányzó, ha az arcomra 15 kiló sminket és fekete szemceruzát tennék, akkor se tudnék igazi keményvonalasnak látszani. De backtoblack, megkaptam a marihuánát és származékait, ráadásul royal flush-sel, hiszen csak feltettem kacsómat, és a tanárnő már ki is jelentette, hogy én állok a legrosszabbul, így adjuk meg NEKEM a lehetőséget. 

... köszipuszi.

hatalmas lépésem az önmegvalósításhoz; elindítottam a blogomat. itt fogom traktálni a világot történeteimmel, mindennel ami velem történik. :)