Ma volt a napja, hogy megtaláltam régi fényképalbumainkat ahol többek között nyaralások, csaláádi ünnepségek, óvodai ballagások, anyák napja, karácsony, és még sok-sok ilyen happening fotója található. Sírva röhögtem az összes képen amin rajta vagyok, lévén régebben exhibicionista hajlamú leánygyermek, sok olyan képem van ahol például egy szál semmiben irányítom a forgalmat egy olasz kempingben, illetve gyűröm a tortát az unokatesóm képébe, vagy értelmes arccal eszem a csomagolópapírt egy-egy ajándékról (így sokkal egyszerűbb volt mint letépni).

Amikor még nem egy nagy semmirekellő, rossz tartású szüleim szégyene voltam, tehát körülbelül három éves, elmentünk nyaralni tengerhez (egészen addig imádtam a tengert amíg egyszer nagy nyugalomban úszkáltam éppen a mély tengerben és a fejemre úszott egy zacskó. borzasztó volt, de erről majd egy későbbi posztban).

Lévén kisgyermek, imádtam a szüleimet azzal a naiv szeretettel, amivel minden kislány azt gondolja, hogy egyszer édesapjához fog feleségül menni, mert nála tökéletesebb pasit nem hordott hátán a Föld nevű bolygó. Egy pillanatra sem akartam elszakadni semelyiküktől, aztán egyszercsak arra eszméltem, hogy édesapám búvárruhában és maszkban elmerül a vízben valahol NAGYON MESSZE, és nem bukkan fel, sem egy, sem két, de még tíz másodperc múlva sem.

Teljes káosz, és kétségbe esés. Borzasztó pillanatokat éltem át, hisztérikusan zokogtam, hiszen apa eltűnt, és nagyon úgy tűnik, hogy nem jön vissza. Miután fél órán keresztül rohangáltam a parton, minden reményemet elvesztettem, elsirattam édesapámat és bús melankóliába süppedve merengtem a pokrócon, amikor is megláttam apát, közeledve felém a vízből... földöntúli boldogság, apa nem halt meg. Mérhetetlenül örültem, apa egy méteres körzetéből viszont egy hétig nem kerültem ki, hátha megint elveszik.